Minden tiszteletem azoknak a beduinoknak és beduináknak, akik vették a bátorságot, és kicaplattak virágkarnevált nézni a negyvenfokos betonba süllyedve; a mai napig rejtély számomra, miért költenek emberek tízezreket holmi tunéziai túrákra, hiszen csak homokkal kell felszórni a tornácot, arab vendéghallgatók vannak, a kultúrparkban elég nyúzott állapotban, de tevék is vannak, a szaharai hőség pedig garantált. Magam nem lévén meleg tűrő afrikáner, igyekeztem a leghűvösebb körülmények között figyelemmel kísérni az eseményeket, igaz, így legalább lehetőség adódott a köztévé és helyi média adta lehetőségek között kattintgatni, nem kevés konklúzióval a végén.
Együtt az ország, szólt a napi idézet, aminek igyekeztek is megfelelni a helyi szervezők, az egyik döntéshozó emberalattjáró a karneváli útvonalat a mogyoródi pálya vonalvezetéséhez igyekezett igazítani, helyenként szlalom elemekkel frissítve, az össznépi móka kiegészítéseként. Ennek a felvonulók közül pont annyian örültek, mint egy Justin Bieber-koncert közben elvégzett végbéltükrözésnek, de erről őket senki sem kérdezte. A Duna Televíziónak maga a karnevál amolyan háttéreseménynek számított, az üvegfalú, kabinszerűen kialakított stúdiójukba becsábítottak mindenkit, akit aznap érdemes volt mikrofonvégre kapni, s a háttérben néha tényleg lehetett látni, hogy mindenféle tarka-barka népség imbolyog a sínek között s időnként kisebb riportokkal, interjúkkal még az élő adást is megbolygatták. Az első áldozat nyílván polgármesterünk volt, aki miközben folyamatosan köszöntötte a kritikus tömegű biciklistákat, nagyvonalú helytörténeti kiselőadást rögtönzött, melyhez munkatársai feltehetően a jereváni rádió archívumából ástak elő alapanyagot, ugyanis két különböző eseményből az kerekedett ki, hogy 1905-ben lezárták a Simonffy(!) utat, belépőt szedtek, aztán ebből vettek mentőautót, amiből csak annyi az igaz, hogy 1905-ben, meghívásos pályázaton tényleg történt eszközbeszerzés. A helyi tévé közvetítése mintha felvételről ment volna, a Dunán már meghajoltak a lelkes táncosok, míg az önkormányzatiban éppen felkonferálta őket a virágkarneválok egykoron volt főszervezője; partnere visszafogottsága viszont dicsérendő, kevesebb volt a, jé, ez kocsi milyen sok virágot visz a hátán jellegű beszólás.
A főtéren bemutatott attrakciók helyszínválasztása viszont jó ötletnek bizonyult, a zászlóforgatóknak nem kellett latolgatni, hány lobogójuk akad fenn a villamos felsővezetéken, s kifejezetten tetszetős volt a léghajós kamerázás nagytemplomi háttérrel, igaz a rendező néha annyira belefeledkezett a látványba, hogy egymást mutogatták ott fönn a magasban, miközben alant épp egy virágkocsi száguldott el a messzi stadion felé. Ennyi állatot virágkocsin én még nem láttam, maga a győztes jármű is egy három részre szabdalt, vonagló hekket vontatott, apró szépséghiba, hogy díjnyertes installáción kevesebb volt a virág, mint Janicsák Veca ruházatán. Ma már a legkevésbé informált városlakó is tudja, hogy az egyetemnek godzilla méretű mókus a kabalaállatkája, azt viszont egyetlen műsorközlő sem ismerte fel, hogy az A.K.S.D. és a Vagyonkezelő közös kocsiján a Madagaszkár című rajzfilm állatfigurái olimpiáztak három hererákos pingvinnel az élen, s így rejtve maradt az alkotás kódolt üzenete is, hogy tudniillik a jelzett cégek vezetői talán épp e kies szigeten pihenik ki a tavaszi pénzosztogatás fáradalmait.
Egy viszonylag új étterem ügyes marketingfogásának köszönhetően viszont megismerkedhettünk az ehető virágokkal, szegény, fülig taknyos Schell Judittal is ezt próbálták szagoltatni, bár a kötőhártyás riporter mellett nem lehetett jóízűen falatozni, olyan képzeteket keltett szeme alja lehúzogatásával; nekem is volt olyan ismerősöm, akivel nem volt elviselhető a lét, olyfajta testi mutatványokkal szemléltette kórságait. Kétségtelen viszont, hogy szemet gyönyörködtető tálalásokat láthattunk; mindazonáltal nem valószínű, hogy a debreceniek a szokványos körömpörkölt mellé forradalmi mennyiségű büdöskét és tavi rózsát fogyasztanának a nem túl távoli jövőben. Az ugyanakkor töprengésre adhat okot, hogy Szent Anna utcán haladó lakodalmas társaság több élővirágot vonultatott fel, mint a virágkocsik összesen.
A szervezők egyébként tényleg igyekeztek mindenkit becserkészni a parádés menetbe; idén is csámcsoghattunk a fiatal táncos lánykák és éltes fúvósok pikánsan pedofilhatáros hancúrozásán, sonka lábán a sok kucu néni is döcögött hastáncizni egyenesen az ünnepi hizlaldából; nehézkes mozgásukon látszott, hogy későn ébredhettek, az ágy még langyos volt, a lepedő gyűrődéseinek gonosz képzőművészeti alakzata még őrizte a rosszul sikerült testek emlékét. A fesztivál csúcspontja kétségtelenül a színesfémgyűjtők alkalmi tánccsoportjának bonyolultan koreografált produkciója volt, azért viszont kár, hogy a vérszegény hangosítás miatt semmit nem hallhattunk abból, hogy a Ludas Matyinak öltözött Szabó Gyula iskolaigazgató és képviselő úr milyen egyéb megfontolásból ütlegelhette Döbrögiként fellépő kollégáját.
Forrás: Cívishír