Jöjjön már valaki, és csinálja meg helyettünk!

Egységben az erő, hát a kétségben mi van? Ezt kérdezgette az egyik nagy haverom kamaszkoromban, meg emlegette Géczi János versét, miszerint „vérben ázik mindkét pupillám, s a munkásosztály alszik éjjel”. Azóta több év telt el, mint amennyiről jó lenne beszélni. A mai kamaszok valószínű kevesebbet idéznek verseket, van azonban, ami változatlan. Munka talán még akad, legfeljebb nem olyan, nem ott, nem annak, munkásosztály azonban egyre kevésbé létezik. Nyilván mindenki tanulni szeretne, illetve tanulni nem, mert az nem olyan jó buli, hanem diplomát szerezni. Ami viszont más történet, és kérdés, mit ér, mire jó, túl azon, hogy van. Az egység ellenben változatlan. Változatlanul nincs. Változatlan az, hogy mi még mindig élen járunk abban, hogyan kell utálni egymást. Hogyan lehet megtalálni a különbözőséget, és elindulni kétfelé. Mintha nem a közös nevező lenne a cél.

Most február van, hideg és jó nagy hó. Ez a téma mindenütt. Az interneten, a boltban, a játszótéren. Emlegetjük a régi teleket, a fűtésszámlát, a nagy hideget. Szóba hozzuk, mennek-e vonatok vagy sem. S a kocsi, az indul reggel? Vagy menjünk busszal? Egyáltalán: járnak-e buszok? Lesz-e hol járni? Tiszták-e az utak? Takarítják-e már végre?

S itt áll meg az ember egy pillanatra. Hogy takarítják-e. Ják, vagy juk. Mert ez nem mindegy. Várni valamire, hogy történjen, hogy jöjjön valaki, és esetleg mentsen meg minket. Vagy segítünk mi magunk is, hogy megússzuk. A hó önmagában a ház előtt nem tragédia. Hóesés van, növekszik, vastagodik. Meg kell fogni a lapátot, a seprűt, és eltakarítani. Ezt mondja a szomszéd lépcsőházban élő Karcsi bácsi, aki azt is elárulja, van, amit lopnak, de egy szerszámot nem feltétlenül. Ha kint feledi a seprűt a ház előtt, azt nem nyúlják le. Nem mondja ki, de ott az elhallgatott mondatrész, hogy dolgozni nem feltétlenül szeret mindenki. A szerszám meg arra jó. Mutatja a járdát, hogy ezt nem az AKSD, nem a város, meg nem ez vagy az takarította el. Hanem néhány itt élő. Néhány lakótelepi. Akik szeretnének erre járni. Ők használják az utat, úgy gondolták, akkor nekigyürkőznek. Ha csak minden lépcsőházból lejönne 3-4-5 férfi, pillanatokon belül meglennénk, mondja Karcsi bácsi. S amikor megjegyzem, hogy hát igen, de a városi embernek nincs lapátja otthon, éppen nem néz csúnyán, csak némi életbölcsességgel a tekintetében azt mondja: hát ott a Tesco.

Valóban. Ott nem csak sört lehet venni, meg kenyeret, hanem ilyesmit is. S ha így vesszük, el lehet tűnődni, amikor a hírekben azt halljuk, olykor látjuk is: elvágott a hó ennyi meg annyi települést. Vajon ott nincsenek férfiemberek? Nincs egy közösség? Nincs, aki megfogja a szerszám nyelét, s letolja a havat az útról? Nem beszélnek egymással az emberek? Senki nem mondja, te, menjünk, próbáljuk meg? Többen többre megyünk? Aztán majd lehetne inni egy sört is a kocsmában – vagy a hidegre való tekintettel forralt bort –, de majd csak utána. A munka után.

Nem tudom, mi a nagyobb baj. Hogy nem beszélünk, vagy hogy várunk valakire, aki majd jön, s megoldja. Helyettünk, nekünk, a két szemünkért. Mert nekünk jár ez. Ha buli van, ott vagyunk. Ha meló, nem érünk rá. S nem arról van szó, hogy mi más helyett dolgozzunk, mondjuk a város takarítócége helyett. Hanem arról, hogy magunkért.

S persze, igaz az is, hogy van, ahol a szegény ember nem ér rá ebben a fogcsikorgató hidegben havat takarítani, mert örül, ha tud fát szerezni a fűtéshez. A vidéki Magyarországon, kicsi falvakban előfordul ilyen. De hogy megint csak egy régi barátot idézzek: a szegény ember nem tudja nyáron, hogy lesz majd tél? Akkor nem lehet gyűjtögetni az erdőben? Nem lopni, csak összeszedni a gallyat. Például vihar után. Amikor Debrecen utcái, parkjai, játszóterei is tele voltak törött ágakkal, hol voltak, akik egyébként ott vannak minden lomolásnál? A használt holmi jó lenne valamire, a fa viszont nem kell tüzelőnek, ha le kell érte hajolni? Az ördög sem érti ezt. Pedig ekkor lehetne betárazni a fűtőanyagot. Nyáron, ősszel.

Mielőtt bejön az állat nagy hideg.

Forrás: Dehir